utolsó frissítés: 2006. nov. 29.

Erdélyi reneszánsz kastélyok. Korunk 2005/3. 12. sz. 11—21.

Erdélyi reneszánsz kastélyok

Írásunk címe műemlékeinknek arra a látványos és jelentős csoportjára illik, amely a kora újkori Erdély vezető családjai számára nyújtott életteret – reprezentatív, többé-kevésbé védhető lakóhelyet, betöltve egyúttal a birtokközpont szerepét is. Kialakulásában egyfelől a késő középkori várnak, másrészt a parasztházból alakult középkori udvarháznak van szerepe. Míg az előbbiről a lakályosságra törekedve lekoptak, jelzésszerűvé váltak a harciasság jellegzetes épületelemei, addig az utóbbi éppen harcias külsejének hangsúlyozásával és belső lakályosságának kiterjesztésével közelítette meg azt az eszményi típust, amely műfajunkat meghatározza. [1]

Nem könnyű különbséget tenni sem az erdélyi régiség szóhasználatában, sem a ma használatos műfaji kategóriákban a kastélyok, várkastélyok – ezt a műszót egyébként Jókai Mórnak köszönhetjük – és a hozzájuk közel álló kisebb várak vagy a másik oldalon sorakozó nagyobb udvarházak között, időben pedig a várszerű középkori lakóhelyek és az általunk vizsgált korszak emlékeit követően keletkezett, védelmi szerepkörüket feladó barokk kastélyok között. Erdélyben általában a fejedelem, családtagjai és a fejedelmi tanácsban szereplő tíz-egynéhány jelentősebb család tagjainak a lakóhelyét tekintették kastélynak, így ennek a műfajnak a története időben sem igen haladhatta meg a fejedelemség korát. Nem szabad ugyanakkor felednünk, hogy a 16–17. században kastélynak nevezték az erődövvel körülvett templomokat is. [2] A két építészeti műfaj abban egyezett, hogy védműveik csak utánozták a várszerű erődítések formáit, de azok harcászati funkcióit nem tölthették be. Mai kastély, várkastély szavunk ebben a tekintetben tehát sokkal szűkebb tartalmat jelöl, mint a régiségben.

Várakkal rokon, szerényebb középkori építészeti műfajt képvisel Bagdi György balázsfalvi rezidenciája. 1534–35-ben, olcsó munkaerőt kínáló „nagy éhínség idején” épült T alakú alaprajzon az a háromemeletes és alápincézett lakótorony, amelynek földszinti bejáratát csak az épületet körülölelő vizesárok fölött húzódó felvonóhídon keresztül lehetett megközelíteni. Rangos, már reneszánsz profilú és feliratú ablakai egyikének a töredéke és fennmaradt építési felirata sorolja az általunk vizsgált korszakhoz. Hasonló szerepet tölthetett be eredetileg a 16. század végén épült keresdi lakótorony is, amely a későbbi kastély központi magvát alkotta. Bonyolultabb együttes volt a 15–16. században jelentős politikai szerepet játszó Bogáti család rezidenciája. Kis váruk a Maros árterületének radnóti mocsaraiban „ingoványos, nádas tók” között, a mai kastély helyén húzódott meg. Két-három helyiségből állhatott a lakóépület benne, amelyhez még néhány gazdasági épület csatlakozhatott a felvonóhidas kapujú védőfalakkal határolt udvaron. A lakóépület kinézése a 16. század végéig csak annyiban változott, hogy néhány boltozott, reprezentatív helyiséget kapcsoltak a már meglévőkhöz radnóti Kendi Ferenc (mh. 1594) idejében. Az előbbihez hasonló, néhány helyiségből álló udvarházban láthatta meg a napvilágot Báthory István fejedelem is Szilágysomlyón 1532-ben, a ma is fennálló 16. század végi védőöv belső udvarán. Helyén jelenleg két saroktorony romjai láthatók, de ezek már a középkori kúriát felváltó-bővítő későbbi reneszánsz lakóépület maradványai. Minthogy ezeket az udvarházakat többnyire már a 16. század folyamán átépítették, nem sok maradt fenn közülük napjainkig. Szerényebb, de a műfaj lényeges formai jegyeit felmutató társuk lehetett a disznajói kúria téglalap alaprajzú, két helyiségből álló, alápincézett épülete, fektetett téglalap alakú gótikus pinceablakával. A ma agyonbetonozott, kopott, gombatermesztésre használt épületet övező, talán falmaradványokat is rejtő talajdomborulatok meg a védőárok nyomai utalnak az együttes egykori kiterjedésére.

Korábbi, hihetőleg csak a 15–16. század fordulóján épült négy saroktornyos várat szerzett meg Majláth István Erdély vajdájaként Fogarason. Ennek a várnak az egyik belső oldalához simult az a reprezentatív épületszárny, amelynek helyiségsorába az udvari tornácról két, a tulajdonosnak, illetve feleségének, Nádasdy Annának a címerével díszített, így 1541 előtt keletkezett portálé nyílt. Keveset tudunk arról, hogy miképpen erődíttette alvinci lakhelyét Martinuzzi György, Erdély kormányzója, a kiskorú János Zsigmond gyámja a 16. század közepén. 1546 után ugyanis egy elhagyott domonkos kolostorból alakíttatott magának erődített rezidenciát, amelyet mintegy 40 katona őrzött. Emeletén külön szobákban – az egykori szerzetesi cellákban (?) – szállásolták el a végzetes 1551. december 17-e előestéjén Castaldo tábornokot és kísérői egy részét a számukra kiismerhetetlen, ezért gyanús vendéglátó szomszédságában. Castaldo olasz titkára azonban egy tornácon virrasztotta át – tetőszaggató téli szélben – az éjszakát, a György barát meggyilkolására szólító jelre várva. Az épületet külső védőfal is övezte, amelynek kapujától felvonóhíd vezetett a védőárkon túlra. A csak régészeti feltárásokból ismert együttes teljes egészében belefért Bethlen Gábor fejedelem újabb kastélyának az udvarába.

A 16. század utolsó évtizedeiben jelentős változásoknak vagyunk tanúi az erdélyi kastélyépítészetben. Ekkor kezdődik az olasz építészeti megoldások elterjedése azoknak a sokoldalú hadmérnököknek a közvetítésével, akik először a váradi béke (1538) megkötése után tűntek fel az országrész katonai építkezésein. A korabeli, a tüzérség elterjedése következtében megújuló várépítészetben használt erődítések szabályos mértani idomokat körvonalazó, a reneszánsz esztétikai törekvéseivel egyező alaprajzukkal hívták fel magukra a figyelmet, és váltak harcias külsejükkel a kastélyépítészet legkedveltebb előképeivé. Akárcsak a várak, a kastélyok és udvarházak formáit is az olasz eredetű építészeti traktátusok-kézikönyvek által közvetített, akkor már Európa-szerte elterjedt alaprajzok befolyásolták.

1569 és 1572 között kezdték el a Bocskai család egeresi kastélyának az építését, s a 17. század elején is folyó munkálatok eredménye egy négyszögletes belső udvarú, sarokpavilonokkal és monumentális, felvonóhidas kapuval védett építmény lett. Fogarason Bekes Gáspár általunk igen kevéssé ismert, 1573-at megelőző építkezéseit Báthory Boldizsár (mh. 1594) folytatta, s eredményükként a középkori, saroktornyos várat emeletes lakópalotává alakították, elkészítették árkádos udvari loggiáját, s az egész együttest olaszbástyás, kaputornyos külső védőövvel vették körül, amelynek kiépítése azonban már csak a 17. század első felében fejeződött be. Szilágysomlyón, a Báthoryak családi fészkében a kerek tornyokkal erődített négyszögű, belsőudvaros palota építését az üres bástyás külső váröv, valamint a monumentális kapuépület felépítése követte az 1590-es években. A marosillyei vár szabálytalan alaprajzú négybástyás védőövének kiépítéséhez a lippai vár 1552-es bevétele után kezdtek hozzá, s 1582-re készült el, belsejében azonban a középkorból öröklött, ma már nem létező lakótornyot – amelyben Bethlen Gábor fejedelem 1580-ban meglátta a napvilágot – csak az 1620-as években egészítették ki egy lakályosabb, korszerűbb udvarházzal. A felsorolt, 16. század végén létrejött épületegyüttesek az olasz fogantatású építészeti elképzeléseknek csak egyes részleteit adaptálták az említett átalakítások rendjén.

A bizonyíthatóan következetes és igényes, szerkezetükben olasz eredetű építészeti programot megvalósító építkezések tervei a századforduló hatalmas pusztításai után Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) környezetében fogantak, függetlenül attól, hogy azokat maga a fejedelem vagy tanácsosai kezdeményezték: Balázsfalva és Radnót már emlegetett rezidenciáinak átalakítását Pécsi Simon, a fejedelem kancellárja kezdte el 1621 előtt, de Bethlen Gábor folytatta és teljesítette ki (1626–1629 között); Alvinc (1615–1629) és Várad (1618 után) magának a fejedelemnek a megbízásából épült; Gyergyószárhegyet az 1630-as években Bethlen Gábor unokatestvére, Lázár István bővíttette; Csíkszeredában 1623 után pedig bizalmas tanácsadója, Mikó Ferenc építtette fel saját rezidenciájaként a négysarokbástyás kastélyt; Fehéregyházán 1626 táján épülőben volt a Hallerek mára nyomtalanul elpusztult, ugyancsak bástyás kastélya. Hozzájuk számíthatjuk a Felvidék felé tekintő Aranyosmeggyes Lónyai Zsigmond által 1626 és 1652 között átalakított kastélyát is. Ő Kraszna vármegye főispánja, szabad báró és Bethlen Gábor leánykérő követségének a tagja volt 1626-ban.

A fentebb elősorolt szabályos alaprajzú, belsőudvaros, szegleteiken olaszbástyákat idéző „védművekkel” ellátott együttesek mellett Bethlen Farkas fejedelmi tanácsos és udvari főkapitány kisbúni építkezésén az udvarház négyszögletes tömbjét 1617-ben sokszögű saroktornyokkal vették körül, Küküllőváron pedig 1622 után, amikor az ottani régi udvarházat kastéllyá építették át a fejedelem öccsének, Bethlen Istvánnak a megrendelésére, hengeres, szuroköntős gyilokjáróval koronázott, magas saroktornyokat emeltek. A küküllővári példát követi majd szerkezetében Bonyha és Magyarózd is, vélhetőleg a század második felében.

Az olasz késő reneszánsz elméleti elképzeléseit valósítják meg ezek az épületek szabályos sokszögű bástyás alaprajzukkal, egymenetes szerkezetükkel, amelybe többnyire beolvasztották az előző korszak építkezéseit is (Balázsfalva, Radnót, Gyergyószárhegy), illetve amelyeket az adott építészeti környezethez alkalmaztak – az ötszögű váradi védőövbe koncentrikusan illeszkedő nagyszabású, ugyancsak ötszögű palotát éppen úgy, mint Alvinc nyújtott hatszögű, ellipszisbe írható alaprajzát, amely Fráter György egykori kastélyának a 17. században részben még fennálló maradványait keríthette. A két utóbbi egyébként arányaiban is messze kiemelkedik az erdélyi emlékanyagból. A méreteiben is imponáló váradi palota évtizedeken át épült, s talán túlságosan nagy méretei miatt mondhattak le Alvinc teljes kiépítéséről is a nagy fejedelem halála után.

A mai értékelő számára meglepő, hogy hány olyan jelentős együttes van, amely abban az időben még viszonylag jelentéktelen védelemmel rendelkezett: Szentbenedeken valószínűleg csak a 17. század végén és a következő század első évtizedeiben épült ki a ma ismert bástyás-tornyos védőöv a 16. századi, eredetileg inkább a lakótornyokra emlékeztető ókastély körül; Keresd is csak Bethlen Elek építkezéseinek köszönhetően kapta mai formáját az 1680-as években; a bonchidai udvarházat pedig a nagy hatalmú Bánffy Dénes (mh. 1674) korában fogták hengeres saroktornyok védte kötőgátak közé, melyekhez már palotaszárnyat is ragasztottak. Ezeknek a munkáknak a stílusa, függetlenül a megrendelő vallási és politikai meggyőződéstől még a 18. század első évtizedeiben, tehát a barokk stílus erdélyi megjelenésének idején is a késő reneszánsz formanyelvéhez igazodott.

A kastélyoknak, a legszerényebbektől a legbonyolultabbakig a tulajdonos igényeinek megfelelő reprezentatív, kényelmes lakást, bizonyos fokú védelmet és birtokigazgatási-gazdasági funkciók betöltését kellett biztosítaniuk. A fentebb körvonalazott folyamat rendjén, szoros kapcsolatban a reneszánsz életforma elterjedésével, lakóik igényei is jelentős változáson mentek át a vizsgált másfélszáz év folyamán. Ma már aligha tudjuk elképzelni, miként lehetett télen életben maradni a vajdahunyadi Diéta-teremben és a hozzá csatlakozó kifűthetetlen – eleve is állandó fűtőberendezések nélkül épült – helyiségekben, melyekben a reprezentáció iránti igényt érzékeljük ugyan, de a minimális kényelemnek még a lehetősége is ki volt zárva; talán nem véletlen, hogy Mátyás király egy kolozsvári polgárházban született, s megértéssel kell kezelnünk azt a 17. századi tulajdonost, aki, a mi szemszögünkből nézve eléggé el nem ítélhetően, a késő gótikus reprezentáció e monumentális teréről lemondva két szintre és három-három helyiségre tagolta a kéthajós termet, hogy fűthetővé-lakhatóvá tegye. Vajdahunyad 16–17. századi története egy másik tanulsággal is szolgál: a középkori vár eredetileg külön álló épületrészeit akkor foglalták a várfalakhoz simuló egységes együttesbe, ahol egyetlen fedél alatt közelíthettek meg minden egyes helyiséget.

A 17. században megvalósított olasz tervek nagy előnyei közé tartozott az is, hogy kiugró saroktornyok alkalmazásával kiszakítottak bizonyos helyiségeket az egymenetes sorból, amelyekből – legalábbis a kastély tulajdonosa és családtagjai számára – létrejöhettek egyrészt a lakosztályok csírái, másrészt a reprezentatív helyiségekhez kapcsolódó intimebb belsők. Csak a 17. század vége és a 18. század eleje fogja kétmenetes épületeivel megszabadítani a ház urát és asszonyát a mindennapi élet kis helyre összeszorított nyüzsgésétől. A lakófunkciók elkülönülésének e folyamatában még az olyan összevont központi tömbként épült kisebb kastélyok voltak előnyben, mint Szentbenedek, Kisbún, Küküllővár vagy Bonyha, Magyarózd és Bethlenszentmiklós, amelyekben a magától értetődő kétsoros elrendezés kínálta lehetőségeket még sarokbástyák, -tornyok vagy -pavilonok is bővítették. Kifejezetten kényelmi és esztétikai szempontok igénylik olykor a védőövtől független udvarház lerombolását és a védőövhöz ragasztott lakószárnyak kialakítását is: I. Rákóczi György (1630–1648) gyalui kastélyának középkori eredetű, még az erdélyi püspökök által kialakított központi lakóépülete volt, amelynek ablakaiból csak a várfalakra lehetett látni. A fejedelem parancsára bontották le ezt a régi épületet, és alakították ki az 1640-es években a mai négyszárnyas, belsőudvaros szerkezetet, összeolvasztva a lakóépületet meg a középkori védőfalakat, s a fejedelem titkára, Szalárdi János Krónikájában világosan megfogalmazza az átalakítás indokait is: „Gyalu vára amint régen építtetett volt a négy toronybástyák közt mind környül vártákra és lövőlyukakra s azon belől a házak egy kis szoros piacával, azokat, hogy a házak kiesebb éggel és nézeléssel lehetnének, éppen a várnak belső kőfalai mellé vetetvén, és a vár piacát nagyon megbővíttetvén, és az házakat körös-környül merőül mind alatt s fenn szép friss boltokra építtetvén, a házak ablakait mind a külső kőfalakon hagyatta s a házak felső boltozatin felül ismét körös-környül mind lövőlyukakra, vártákra építtette vala, úgy hogy szükségnek idején mind onnan felül, s mind a házakon körös-környül levő ablakokrúl szakállasokkal, muskatélyokkal s a bástyák felül tarackokkal is egyaránt lőhetnéjek. Az árokbúl napkelet felől a vár kapuját ejtvén alatta, egy tornyot is rakatott vala, de hogy ennek fundamentumát a fundáló rosszul fundálta volna, felrakásával is nagyon siettetvén, mindenestől a vár árkába leszakadott vala.” Hasonló szándék, valószínű, hogy éppen a gyalui kastély mintája, érvényesült Bonchidán is, amikor Bánffy Dénes káprázatos ívű pályájának delelőjén, az 1660-as évek végén udvarházát kétakkora kiterjedésű, négy saroktoronnyal védett, reprezentatív „palotaszárny” által közrefogott kaputornyos várövbe foglalta.

Az épületek nagy, emeleti helyiségeiben volt a helye a tulajdonos reprezentációját szolgáló „palotáknak”, ezekhez többnyire külön lépcső is vezetett, a belső udvar felé pedig tornác könnyítette meg a közlekedést köztük. Így plántálódott a radnóti kastély szerkezetébe a (ma már nem létező) díszlépcsőn megközelíthető, nagy, félköríves nyílású, árkádokra emlékeztető ablakokkal megvilágított loggia, amely összefogta az uralkodói reprezentáció nagy- és kisebédlőből, audienciás házból (trónteremből), valamint a fejedelem erkélyes hálóházából álló helyiségsorát a fejedelemasszony és kísérete által lakott két másik szárnnyal. 1684-ben a radnóti kastély emeletén a fejedelmi pár, Apafi Mihály és Bornemisza Anna, valamint Teleki Mihály lakott, a földszinten a fejedelem özvegy húgát, Gillányi Gergelynét, prefektusát, Alvinczi Pétert, udvarmesterét, Naláczi Istvánt, valamint kíséretüket szállásolták el. Keresden a Bethlen-kastély 17. század végén épült hangulatos lépcsőről nyíló árkádos folyosóval fogadta a várudvarba lépő látogatót s vezette tovább a reprezentatív helyiségek felé. Fogarashoz és Keresdhez, Sárospatakhoz, esetleg az általunk alig elképzelhető gyulafehérvári palotához hasonlóan Gyergyószárhegyen is fedett, oszlopokra támaszkodó díszlépcső vezetett a mai udvart szinte kettéosztó reneszánsz lakóépület árkádos tornácára.

E kastélyok tulajdonosai és családtagjaik naponta részt vettek misén vagy istentiszteleten – többnyire a rezidenciájuk közelében álló templomban. Fokozott igényesség jeleként értékelhetjük a kastély szerkezetébe illeszkedő magánkápolna kialakítását. Valószínű, hogy gótikus előzménye volt a nyomtalanul elpusztult szamosfalvi Mikola-kastély sokszög záródású kápolnájának. A Martinuzzi György által építtetett szamosújvári vár rangos reneszánsz palotájához késő gótikus szerkezetű és boltozatú kápolna simult; karzatára közvetlenül a reprezentatív termekből nyílt ajtó, szentélyét pedig elegáns, de a belső tér formájából adódóan szokatlanul magas reneszánsz ikerablakok világították meg. A 17. században különösen I. Rákóczi György (1630–1648) törekedett arra, hogy rezidenciáiban szabott helye legyen az istentiszteletnek: Balázsfalván a főhomlokzat egyik bástyáját formálták át erre a célra: az emeleti „palotákhoz” csatlakozó karzatán a fejedelem és kísérete, földszintről nyíló hajójában pedig udvarnépe foglalt helyet. Fogarasban az utolsónak beépített északi szárny alsó lakószintjén alakítottak ki jókora, templomnak is beillő kápolnát (1639–1640), gyámkövekre támaszkodó boltozattal, kerekded külső ablakokkal és ékesen faragott kőszószékkel. Főbejárata a loggiából, másik, hasonlóan igényes, akantuszlevelekkel díszített és egy elegáns keretelésű ablaknyílással is bővített portáléja pedig a fejedelmi lakosztály felőli, oratóriumszerepet sugalló előtérből nyílt. A váradi palota kiépítése során, a harmincas években felmerült az a gondolat is, hogy a szabályos ötszöget alkotó belső udvar közepére építsenek ugyancsak centrális elrendezésű kápolnát, végül mégis a déli szárny emeleti traktusába illesztették a református istenházát. A Kornisok szentbenedeki kastélyában az emeleti nagyteremből nyílt a katolikus kápolna szentélye, amelynek díszes, félköríves záródású „diadalívét” tőki zöld tufából faragták a 17. század második felében. A rászerelt, szentképekkel díszített ajtószárnyak az oltárt bővítették. A 17. század végén keletkezhetett a keresdi kápolna is.

A nagyobb kastélyok példáján tanulmányozhatjuk a földszintet és pincéket elfoglaló „infrastrukturális” szerepkört betöltő helyiségek sokszínű sorozatát: a háziasszony számára fenntartott kis, az udvartartást kiszolgáló nagy konyha, sütőház, tésztamíves ház, mosóház; élésház, az udvartartás tagjainak kijáró élelmiszer tárolására és szétosztására szolgáló praebenda-pince, valamint az egymástól szigorúan elkülönített zöldséges-, káposztás-, illetve borospincék, ecetesház, különböző kamrák, lisztesház, gabonás stb. foglalta el nagy részét a beépített területnek, amelyhez azután még kovácsműhely, ólak, istállók és – részben vagy többnyire a védőfalakon kívül – virágos-, gyümölcsös- és csűröskert csatlakozott. A vizesárkot tápláló folyóvíz forgatta az uradalmi malom kerekeit is. A kastély személyzete általában a „munkahelyén” vagy hozzá ragasztott szerény építményekben élte az életét. A kisebb kastélyoknál a gazdasági funkciók egy részét a lakóépületen kívül, a védőöv kötőgátjaihoz, falaihoz ragasztott vagy éppen a védművekbe telepített helyiségek töltötték be. Közvetlenül a lakófunkcióhoz kötődtek az illemhelyek. Általában a védőárok biztosította lefolyásukat, legtöbbször kis, toronyszerű, gyakran fából eszkábált vagy sövényből font, tapasztott építményeket ragasztottak a homlokzathoz, ha lehetőség volt rá, ezeket folyosóval is eltávolították a tulajdonképpeni lakótértől. A radnóti kastély emeletén máig fennmaradtak a sarokbástyák éleibe beépített, faragott reneszánsz keretes fülkék, kívülük 1684-ben még egyetlen helyiségben írtak le „secessust” – elég keveset tehát az ottani helyiségek kikövetkeztethető forgalmához mérten. Ennek, a korábbi időkhöz viszonyítva mindenképpen „kifinomultabb” 17. századvégnek a higiéniai körülményeit jellemzi a bethlenszentmiklósi kastély egyik, almárium mögé rejtett illemhelyének a verses felirata: „Asszony, beteg, Gyermeknek tsak szabad ez hely. Ha férfi és Jól vagy, ki menni ne restellj.” Fogarason, de talán Váradon és Gyulafehérvárott is létezett valamilyen szennyvízlevezető, a gyulafehérvári palotában ivóvízvezeték és belső „csorgók” is készültek az 1630-as években. Máshol az udvar közepén álló kút szolgáltatta a vizet.

Ezekben az együttesekben törvényszerűen, a kastély tulajdonosának igazságszolgáltatási funkcióiból, illetve a birtok adminisztrációja megkívánta szükségszerűségből adódóan tűnik fel a kapualjban vagy közvetlen közelében kialakított tömlöc is. A kapu fölött maga a tulajdonos vagy udvarbírája lakott, a kapualjban állandó őrség vigyázott a rezidencia biztonságára, a drabantok szemmel tarthatták tehát a rabokat is, de az együttesnek ezen a legforgalmasabb pontján a megbéklyózott, kalodába zárt rabok látványa mindenki számára intő tanulságul szolgálhatott. Sok kastélyunkkal kapcsolatban mesélnek a helybeliek még mindig késői, a romantikus 19. században fogant, ponyvaihletésű történeteket „kaszabörtönről” (ti. olyan pinceüregről, amelynek a falaiból kiálló kaszaélek összeszabdalták volna a belehajított delikvenst). Ilyen sem Erdélyben, sem másutt nem volt: az ipari forradalmat megelőző időkben a munkaerő annyira hiányzott, hogy a földesúr sokszor nyilvánvalóan vétkes, tolvajlásba, rablásba, akár gyilkosságba keveredett alattvalóját sem végeztette ki, sőt gyakran más, tőle független ítélőszéktől is kiváltotta, hogy el ne veszítse értékes vagyontárgyát. Gyakoriak voltak viszont a megszégyenítő fenyítések, a verés, kalodázás, szégyenkalitkába zárás, s ezeknek jó színhelye lehetett a kastélykapu környéke. Valószínű, hogy legtöbbször a kapu előtti filegóriában folyt az ítélkezés is. Szabott törvénynapokon az udvarbíró, illetve a kastély tulajdonosa igazította ott el a felmerült, úriszékre tartozó jogeseteket.

A középkori vár külső, tornyokkal tagolt, lőréses, szuroköntős falait és kapuját vizesárok és felvonóhíd védte. Ezekből a védelmi berendezésekből a 16. század végére vagy a következő század elejére már csak a vizes- vagy szárazárok és a felvonóhíd maradt, a padlástérbe szorult homlokzati lőréseket ablakok váltották fel, s ablakok kerültek az újonnan jelentkező, de nem ágyúkamrákat, hanem lakóhelyiségeket tartalmazó torony- vagy bástyaszerű sarokvédművekre is. Ezeknek a harcászati hatékonyságát – viszonylag kis méreteiket tekintve – nem befolyásolta formájuk: akár olaszbástyára, akár hengeres vagy sokszögű toronyra hasonlítottak, a magasított padlás lőrésein (Kisbún, Csíkszereda, Gyalu, Küküllővár), az emelet ablakain és a földszint, esetleg a pinceszint lőréseiből szakállas puskánál, muskétánál nagyobb kaliberű lőszerszámmal ritkán lőttek, ilyen „tűzerőnél” pedig harcászati szempontból teljesen közömbös volt alaprajzi formájuk. Arra kell tehát gondolnunk, hogy ezek a sarokerődítmények inkább csak kinézésükkel, az „igazi” védművekhez való hasonlóságukkal kellett hogy elriasszák az ostromlót, s tisztelgésre késztessék a látogató, és így formájuk megválasztásában a megrendelő és az építész ízlése, a divat, nem pedig a harcászati célszerűség volt a döntő.

A homlokzatokat uraló, jelzőharanggal, később órával is felszerelt kaputornyoknak, ahol megjelentek, a tulajdonos hatalmát, erejét kellett érzékeltetniük, s nyilván jelentéshordozó szerepe is volt annak, hogy Váradon, Aranyosmeggyesen, Gyaluban, a 17. század végén pedig Szentbenedeken, Bonchidán és Alsórákoson ezek a tornyok négyfiatornyos sisakot kaptak, hasonlót a kerített városok templomaiéhoz, amelyek ugyancsak meghatározott tartalmat, a tulajdonos kiváltságait fejezték ki akkor, amikor a 15. századtól kezdve elterjedtek. A várszerű kinézésnek megfelelően általában lekerekített végű téglából rakott övpárkány osztja meg a kevés nyílással megbontott, menedékes lábazatú külső homlokzatot, melyet ritkábban cserepes, többnyire magas, zsindelyes, a 17. század elején pedig olaszos pártázatok mögé rejtett, ónozott bádoggal fedett alacsony tetők koronáztak. Bethlen Gábor építkezéseinek e jellegzetes – de az erdélyi csapadékviszonyok miatt nagyon sok kárt okozó – megoldását a következő évtizedek folyamán rendre magasra szarvazott zsindelyes tetőkkel váltották fel. Gondoljuk meg, mennyire más hatást kelthetett például a küküllővári kastély, amikor mai, magas teteje helyett csak a pártázat volt látható kiugró, szuroköntőkkel és lőrésekkel alakított súlyos, védőemeletét koronázó párkánya fölött! A reneszánsz profilozású ablak- és ajtókeretek legszebb 16. századi példányait Keresden és Egeresen csodálhatjuk meg: kialakításukban a korabeli nyomtatványokból származó metszetek nem mindig tektonikus keretdíszeinek a hatását fedezhetjük fel. A 16. század végének fogarasi, somlyói és keresdi építkezésein tűnnek fel s a 17. század elején terjednek el a háromszögű oromzatos keretek. Ilyenek díszítik Alvinc, Várad, Déva, Radnót akkor kialakított homlokzatait, bizonyíthatóan a gyulafehérvári fejedelmi palota építkezéseit utánozva. Jóformán egész korszakunkat jellemzik az északolasz eredetű, akantuszleveles mintákkal díszített ikerablakok változatai, legkorábbi példányaik a szamosújvári kápolnában maradtak fenn, a legkésőbbiek pedig a 17. század végéről (Kendilóna) származnak. A vizsgált korszak második felében, az 1660-as éveket követően készült kereteken húsos, erezett levelekből komponált virágminták is megjelennek, olykor a klasszikus tagozatok rovására is. Ezek a keretek nyomtatott grafikai lapok hatására mutatnak rá azoknak a vidéki műhelyeknek (Tők, Kide, Brassó környéke) a gyakorlatában, amelyek, mint Sipos Dávid hosszú életű kidei műhelye is tanúsítja, a 18. század közepén túl is éltették az elnépiesedő reneszánsz formákat. A nehezen szállítható faragványok tekintetében az építtetőknek a lakóhelyükhöz közel eső kőművesközpontok céhes mestereire kellett hagyatkozniuk. A céhrendszer folyománya, hogy a kőművesek, kőfaragók felkészülésükből, műhelyhagyományaikból fakadóan konzervatívabbak, mint megrendelőik: a késő reneszánsz irányzatok, de később a barokk művészet jellegzetes formái is nehezen, idegen kőfaragók révén törnek majd utat maguknak. Míg Erdély északi vidékein többnyire Kolozsvár kiváló minőségű kőanyaggal is rendelkező kőművesei látták el a megrendeléseket, a Küküllő mentén és Dél-Erdélyben inkább Szeben kőfaragóinak az alkotásaival találkozunk, a Barcaságban és a Székelyföld déli részein, úgy tűnik, hogy Brassó mesterei elégítették ki az ilyen természetű megrendeléseket. Jellemző, hogy az említett városoktól egyaránt távol eső Gyergyószárhegyen téglából rakott keretek is feltűnnek, Csíkszeredában pedig egyetlen, bár töredékesen fennmaradt faragvány sem idézi a reneszánsz építkezések korát. Nem lehetetlen, hogy helyben készült, kőfaragványok formáit idéző, fából faragott keretek díszítették eredetileg a Mikó-várat, olyanok, amilyenekre Bólyán, Segesvár és Székelykeresztúr környékén találunk.

Változatos képet mutatnak az erődítésekhez felhasznált építőanyagok is: hajlamosak lennénk azt hinni, hogy csak kőből vagy téglából épült falak védték ezeket a kastélyokat. Pedig Bethlenszentmiklós és Küküllővár mára teljesen elenyészett külső, bástyás védőöve sövényből és paliszádból készült. Az Erdélyi Mezőségen gyakoriak voltak az égetetlen téglából vagy vályoggal tapasztott sövényből készült épületek (Uzdiszentpéter, Mezőörményes). A kisbúni kastély külső védőövének részben ma is fennálló aprócska, igazán csak jelzésszerű „olaszbástyáit” 1640 táján tervezte és „fundálta el” Haller Gábor, 1645-re készültek el a vajdahunyadi Huszárvár hasonlóan kisméretű bástyái is. Ezekkel egy időben komolyabb, a tulajdonosok jelentősebb erőforrásait is tükröző várszerű erődöv épült ki a Hallerek kerelőszentpáli és Lónyai Zsigmond aranyosmeggyesi kastélya körül.

Az épületbelsőket, különösen, ha emelet is került rájuk, fiókos dongaboltozattal fedték, amely a 16. század végén még vájatos díszű gyámkövekre támaszkodott, stukkóval kiemelt élei pedig a gótikus bordás boltozatokat utánozva címerrel vagy virágrozettákkal díszített zárókövekben futottak össze, mint Báthory Boldizsár 1594 előtti fogarasi és Kendi Ferenc radnóti és vécsi építkezésén vagy iktári Bethlen Farkas marosillyei várának máig álló Veres bástyájában (1582). A 17. századra egyszerűsödő boltozatok már inkább festett vagy stukkóból készült díszükkel érvényesülnek. Az ilyen stukkódíszes belsők nagyszabású, de egyedül fennmaradt korai példáját a váradi palotában csodálhatjuk meg: 1625 táján címertani ihletésű fantázia-állatokkal, unikornissal, griffel, ágaskodó oroszlánokkal, szarvasokkal és távoli, egzotikus világokat idéző gyümölcsfüzérrel, elefánttal, vadászgepárddal ékesítették Bethlen Gábor palotájának az egyik akkor elkészült, „sala terrenára” (hűtőzőteremre) emlékeztető földszinti helyiségét. Csak leírásokból ismerjük Vajdahunyad, Fogaras és Gyulafehérvár hasonlóan igényes, ugyancsak fejedelmi megrendelésre készült belsőit. A század második felében már gyakoribbak a stukkódíszekkel ékes boltozatok. Bonchidán, Bethlenszentmiklóson, Keresden, Alsórákoson mutathatók ki. Kis-ázsiai vagy azokat utánzó, keleties hangulatot árasztó virágos, színes mázú csempékkel borították Bethlen Gábor korában a gyulafehérvári trónterem, utóda megbízásából pedig a gyalui és a sárospataki audienciás ház falait, a két előbbi padlóját pedig tölgyfalécek közé fogott fehér alabástromlapokkal burkolták az Erdélyben bevett deszka vagy az ugyancsak elég gyakori mértanias, téglákkal kirakott padló helyett. A kordivatnak megfelelően a legigényesebb mennyezetes belsőket is stukkóval vagy pedig fából faragott, aranyozott és festett, többnyire csupán festett betétekkel ékesített kazettás mennyezetekkel díszítették. Az előbbiek faragott rózsáit, címereit és keretdíszeit egyszerűsítették és vették át falusi templomaink kazettás mennyezetei, melyeken a jóval igényesebb előképeket már többnyire csak egyszerűen profilozott lécek, festett keretdíszek és rátétes, ugyancsak festett virágrozetták, olykor figurális ábrázolások idézik. A radnóti kastély fejedelmi hálóházát és audienciás házát – tróntermét – emblematikus állatalakok festett képeivel díszítették, Bornemisza Anna fejedelemasszony ottani hálóházának kékre festett boltozatán pedig arany csillagok ragyogtak. Keresd lakótornyának az egyik szintjén töredékesen fennmaradt, emblematikus kompozíció maradványai látszanak, egyik részletében manierista kártusba foglalt elefánt alakját ismerhetjük fel. A szentbenedeki kastély egyik termét – nyilván díszítéséből kiindulva – Királyok házának nevezték, a vajdahunyadi kastély ún. Diéta-terméből kialakított egyik helyiséget pedig valamikor a 17. század második harmadában híres emberek medaillonokba foglalt portréival ékesítették, s ilyen sorozat ékesítette – még Apor István kincstartó építkezéseit megelőzően – az altorjai Apor-udvarházat is. A vajdahunyadi kompozíció előképe minden bizonnyal olyan metszetsorozat volt, amely az 1630-as évek divatjának megfelelően széles gallért és kecskeszakállat viselő kortársakat, a harmincéves háború hírességeit ábrázolta. Ezt a sorozatot azután, gróf Thököly István vagy fia, Imre birtoklása idején, az 1660-as években csupán új feliratokkal a magyar vezéreknek és királyoknak a Felvidéken elterjedt arcképcsarnokává „keresztelték” át.

A szobabelsők díszeihez tartoztak a kályhák is, melyeknek többnyire szabadon álló tűzterére kőlábak vagy gyámok tartotta párkányra támaszkodva borult a színes zománcú kályhaszemekből rakott kéményalj. Az egyszerűbb, zománcozatlan, ún. paraszt „kályhákból” rakott fűtőtestek inkább a kevésbé igényes terek, az alvinci habánok által készített színes zománcú csempék a reprezentatív belsők jellemző díszei lettek. Az ilyen igényes enteriőröket nem idézhetjük magunk elé a forrásokban említett velencei vagy németalföldi, belga, később pedig francia falikárpitok és az Erdélyben, de Európa-szerte is igen kedvelt keleti szőnyegek nélkül. Szőnyegtartó fogasokra szerelték ezeket a vagyont érő, a tulajdonost utazásaiban is követő „házöltözeteket”, amelyek melegebbé, barátságosabbá is tették a vastag falú, huzatos, kifűthetetlen helyiségeket, s jól illettek a faragott, többnyire festett, virágos vagy márványozott bútorok sokszínűségéhez.

Jegyzetek

1. A vizsgált műfajra vonatkozó gazdag irodalomból a következő összefoglaló jellegű műveket és tanulmánygyűjteményeket emelnénk ki: B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Buk., 1970. – B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak. Ahogy a régiek látták. Buk., 1973. – Balogh Jolán: Olasz tervrajzok és hazai későrenaissance épületeink. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk. Galavics Géza. Bp., 1975. – Balogh Jolán: Varadinum. Várad vára. I–II. (Művészettörténeti Füzetek 13/1–2. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportjának Kiadványai. Szerk. Aradi Nóra) Bp., 1982. – Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Bp., 1985. – Biró József: Erdélyi kastélyok. [Bp., 1944] – Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Buk., 1981. – Détshy Mihály: Sárospatak vára a Rákócziak alatt. 1616–1710. Sárospatak, 1996. – H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Bp., 1970. – Kerny Terézia (szerk.): Váradi kőtöredékek. Bp., 1989. – Koppány Tibor: A castellumtól a kastélyig. Művészettörténeti Értesítő 1974. – Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. Bp.–Kvár, 2003. – Kővári László: Erdély építészeti emlékei. Kvár, 1866. – Kővári László: Erdély régiségei és történelmi emlékei. Kvár, 1892. – Rados Jenő: Magyar kastélyok. (Magyarország művészeti emlékei. Szerk Gerevich Tibor. IV Bp., 1939. – Sebestyén, Gh(eorghe)–Sebestyén, V(ictor): Arhitectura Renaşterii în Transilvania. Buk., 1963. – Sebestyén, Gheorghe: O pagină din istoria arhitecturii României. Renaşterea. Buk., 1987. – Varjú Elemér: Magyar várak. Bp., é.n. –Voit Pál: Régi magyar otthonok. Bp., 1993.

2. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Szabó T. Attila et alii. VI Bp.–Buk., 1993. S.v.

Ugrás az oldal tetejére