utolsó frissítés: 2006. nov. 29.

Két könyv az Egyedülvaló Atyaistennek, a Fiúnak és a Szentléleknek hamis és igaz ismeretéről. Gyulafehérvár, 1568. Ford. Péter Lajos, a fordítást az eredetivel összevetette és a bevezető tanulmányt írta Balázs Mihály. (Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 2. Szerk. Kovács Sándor, Molnár B. Lehel). Kiadja az Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2002. (Könyvismertetés).

Két könyv az Egyedülvaló Atyaistennek, a Fiúnak és a Szentléleknek hamis és igaz ismeretéről

A 16. század szellemi nagyságainak képmásain a festők, grafikusok általában nagyon hasonló módon ábrázolják modelljeiket: ablakkeretszerű kivágásban, könyvekkel megrakott könyöklőre, könyvállványra támaszkodó vagy kezében könyvet tartó gondolkodóként - függetlenül attól, hogy a század történetét meghatározó nagy szellemi ütközetekben egyik avagy másik tábor oldalán forgatták-e tollukat. Így, hogy ne a távoli hírességek, a pápásnak maradt nagy Rotterdami és elvbarátja, Morus Tamás ifj. Hans Holbein által körvonalazott, vagy esetleg Luther Márton id. Lucas Cranach megfogalmazta közismert arcmásaira hivatkozzam, a mi tájainkon ugyanilyen, a felekezettől elvonatkoztató portré illette Oláh Miklóst, Verancsics Antalt, de a protestáns Johannes Honterust, Szegedi Kis Istvánt, Szenci Molnár Albertet vagy Baranyai Decsi Jánost is. Objektív körülmények magyarázzák, hogy miért nem bővíthetjük az európai szellemnek ezt az arcképcsarnokát mondjuk Dávid Ferenc vagy Enyedi György korabeli, hiteles képmásainak felsorolásával, de bizonyosak lehetünk benne, hogy őnekik is ez, az egyházatyák ikonográfiájából leszármaztatható értelmiségi-kép járt volna ki, ha akad a környezetükben művész, és közönségükben igény arra, hogy arcvonásaikkal is hitelesítsék műveiket.

Abban a csodálatos szellemi kalandban ugyanis, amelyet a 16. század teológiai csatározásai gerjesztettek, az európai gondolkodás történetének legnagyobb, legtündöklőbb szellemei vettek részt tetőtől-talpig vértezve mindazzal a teológiai, dogmatikai, filológiai, logikai és retorikai tudásanyaggal, amelyet a kései antikvitástól kezdve a Szentírás értelmezésére kidolgoztak és, mondanunk sem kell, hogy az Igéhez való sokféle viszonyulásuknak köszönhetően alakul ki az a kritikai szellem, amely az itt bemutatott vitairat nem teológus olvasóját rádöbbentheti arra, hogy nélkülük az újkori Európa, de mai világunk büszkeségre okot adó szellemi teljesítményei sem képzelhetők el.

Természetes, hogy ennek a szellemnek megfelelő talajra volt szüksége, de az már - legalább mai gondolkodásunk automatizmusaiból kiindulva - ugyancsak különösnek tűnik, hogy 1568 táján éppen a „lengyelországi és az erdélyi egyházak egyetértő lelkészei és papjai" fogalmaztak meg ilyen magasröptű vitairatot, amelyben nemcsak a római egyház megújulásra váró dogmáival, de a reformáció alig néhány évtizedes múltra visszatekintő, máris szerteágazó tanításaival szálltak szembe kinyilvánítván ama derűlátó meggyőződésüket, hogy elgondolásaik nyugvópontra juttathatják a felmerült vallási ellentéteket.

Nem tisztem, hogy megkíséreljem ennek a kérdéskörnek a megválaszolását, de szabad legyen arra felhívnom a figyelmet, hogy ezek a Dávid Ferenc és társai által terjesztett eszmék nálunk, Erdélyben először városlakók, kolozsvári, tordai polgárok között arattak sikert. S nem lehet véletlen az sem, hogy az unitárius eszmék kolozsvári sikere egybeesett azzal a gazdasági és kulturális lendülettel, amely a fejedelemség keretei között magára találó várost a század végére Erdély első városává tette.

A fordítást olvasva szakmai ártalomból adódóan merült fel bennem az is, amit eddig tudtommal senki nem hangsúlyozott, hogy Kolozsvár legjelentősebb építtetői és mecénásai a 16. századnak ebben a harmadában, amikor az erdélyi késő reneszánsz legkövetkezetesebb és legigényesebb építési és dekoratív programjai megvalósultak, valamennyien – statisztikailag szinte kizárólag – a távolsági kereskedelméből és kézművestermékeiből meggazdagodott város unitárius hittételeket valló magyar és szász natióhoz tartozó polgárai voltak.

A művelt és – korának gyermekeként – különösen teológiai kérdések iránt fogékony, az udvarába gyűjtött kiváló értelmiségiek elképzeléseit lelkesen támogató fiatal János Zsigmondot szólítják meg ennek az 1568-ban megjelent röpiratnak a szerzői, s ha később, 1570 táján valóban érlelődött az újrakiadás terve, akkor a választott magyar király mellett a protestánsok patrónájaként, legalábbis az ellenreformációt tűzzel-vassal támogató spanyolok eltökélt ellenfeleként ismert angol Erzsébet királynőhöz is szándékoztak fordulni, őtőlük remélve, mint azóta is annyiszor alaptalanul az értelmiségiek, hogy – amennyiben nézeteik mögé felsorakozik a politika, akkor megszülethet a protestáns kibontakozáshoz, egységhez elengedhetetlen türelem is.

Egyedülálló és soha vissza nem térő nagy pillanatát jelzi tehát ez az antológia 1568-ban a kora újkori erdélyi művelődésnek és teológiai gondolkodásnak, még akkor is, ha a névtelenségbe burkolózó szerzők kimutatható előképei között valójában egész Európára kiterjedő összefogás áll Fausto és Lelio Sozzini, Miguel Servet, Giorgio Blandrata vagy a kislengyelországi antitrinitárius gondolkodók, köztük Grzegorz Pawek munkái révén.

Így csak köszönet és elismerés illetheti azokat, akik nemcsak a laikus olvasó, hanem a dogmatika latinságában távolról sem elég jártas szakmabeli érdeklődő számára magyarul is hozzáférhetővé és élvezhetővé tették ezt a latin vitairatot: a fordítást készítő szép emlékezetű Péter Lajost valamint a szöveget ellenőrző és bevezető tanulmányában az antológia történetét és kapcsolatait nem utolsósorban éppen saját, naprakész kutatási eredményei alapján összefoglaló Balázs Mihály professzor urat éppen úgy, mint a kiadást előkészítő csapat többi tagját, akiknek hatékonysága és tenniakarása újabb bizonyságaként megjelenhetett az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának e második, a 16. századi erdélyi művelődéstörténet legfontosabb forrásai között számontartandó kiadványa.

Engedjék meg, hogy e néhány, az antológia olvasása közben felmerült gondolat kimondásával ajánljam szíves figyelmükbe a De fala et vera unius Dei patris ...cognitio libri duo magyar fordítását, melynek olvasója egy pillanatra talán beleélheti magát azoknak a korántsem tétnélküli, gondolatpezsdítő hitvitáknak az izzó légkörébe, amelyeknek mélységes élvezetétől János Zsigmond annak idején – mint egy, az udvarában éppen e hitviták idején megfordult olasz emlékíró (Giovannandrea Gromo) csodálkozva megfogalmazta volt – „... még az étkezőasztalánál ülve, de még az ágyában fekve" sem akart elszakadni.

Ugrás az oldal tetejére