„Simulált is szegény fejedelem az religio dolgában...” Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári szószék- és orgonarendeléséről

[689]Kemény Jánosnak a címben idézett szavai érzékeltetik leginkább azt az értetlenséget, amellyel Bethlen Gábor gyulafehérvári szószék- és orgonarendelését kortársai és — bátran hozzátehetjük — utókora szemlélte. Ennek a nagy fejedelem személyiségével kapcsolatos lényeges adaléknak az agyonhallgatása nem mindennapi eset és okainak vizsgálata már önmagában is megérdemli a történész figyelmét.

Valójában miről is van szó? Krími hadifogságában fogalmazott Önéletírásában Kemény János, Bethlen Gábor második házasságának előzményeiről szólván, Cecilia Renáta Habsburg főhercegnő megkérésével kapcsolatosan jegyzi meg sommásan, hogy: „Simulált is szegény fejedelem az religio dolgában, hogy azzal is kedvességet és hitelt szerezhetne; ekkor csináltatá az fejérvári öreg templumban az új prédikáló széket, és akarja vala az orgonát is, de elmúlván az házasság, el nem készülének azok is;” — hozzáfűzvén, hogy a főhercegnőt — „religiójára nézve nem adák neki, noha más tisztességes színt csináltanak az dolognak.”[1] A visszaemlékező tehát, összevonva kissé a történteket, 1623 tavasza és 1624 augusztusa között végbement eseményekkel hozta kapcsolatba a gyulafehérvári nagy templom, a székesegyház szószékének és orgonájának a megrendelését, azt is érzékeltetvén, hogy a vallása miatt kikosarazott fejedelem utóbb lemondott szándékáról. A leánykérés közös motívuma magyarázhatja azt, hogy ezt az adalékot a Brandenburgi Katalin megkérésére indított 1625-ös követség történetének a keretébe illesztve adta elő.

Kemény János fentebb idézett, kronológiai szempontból tehát mindenképpen zavaros előadásának mégis kölcsönözhetne némi hihetőséget az a körülmény, hogy emlékírónknak, aki 1623-ban, tizenhét évesen került a fejedelmi udvarhoz, Bethlen Gábor szűkebb környezetébe, közvetlen élményei lehettek a Gyulafehérvárott történtekről.

Ezzel szemben, hogyha a szószék- és orgonaépítésre utaló más forrásból származó, többnyire közvetett adatokból az derülne ki, hogy Kemény János Önéletírása fogalmazásakor a valóságosnál jóval előbbre keltezte ifjúkori élményét, akkor érte vagy az ötvenegynéhány éves szerzőnek az idő múlásával halványuló és összemosodó emlékeit okolhatnánk, vagy bizonyos célzatosságot, érzésünk szerint a valóságot tudatosan átértelmező szándékot kereshetnénk benne.

[690]Kemény János beállításától eltérően a szóbanforgó szószék és orgona elkészítésének terve először 1626 karácsonyán merülhetett fel: a fejedelem Lőcsén töltötte ugyanis az ünnepeket s az ottani Szent Jakab-templomban vett részt a karácsonyi istentiszteleten, ahol megcsodálhatta a templom akkor újonnan elkészült, ma is álló szószékét és orgonáját.[2] Kétségtelenül erre az élményére hivatkozik maga az uralkodó is 1628-ban kelt s a lőcsei tanácshoz intézett levelében.[3] Előrebocsátván, hogy felettébb megtetszett neki templomuk szószéke és orgonája és hogy hozzájuk hasonlót szándékszik maga is építtetni Gyulafehérvárott, arra kérte benne a város előljáróit, hogy segítsék elő az általa megbízott Lissabona Henrik és a mesterek közötti megállapodást. A lőcseiek válaszára nem derítenek fényt a rendelkezésünkre álló források, így csak feltételezzük, hogy az érintett mesterek nem vállalták vagy nem vállalhatták el a megbizatást, mert nevük nem merül fel a gyulafehérvári munkával kapcsolatban. Ott 1629-ben Dressel András kassai(?) német hangszerkészítő(?)[4] és egy Bécsben(?)[5] szerződtetett asztalos, Jakab mester nevét[6] említik [691]az orgonával kapcsolatban. Minthogy az utóbbi a fentebb idézett levél szerint 1629 október 28-án elhunyt, félbemaradt munkájának folytatására Debreczeni Tamás prefektus az ugyancsak Gyulafehérvárott ügyködő Kassai Német György asztalost javasolta a fejedelemnek. A fejedelem székvárosában dolgozó besztercei asztalosok — tudjuk meg a prefektus egy másik leveléből — a fejedelem döntését be sem várva „az orgonacsinálóhoz szegődtek”.[7] A szószéken folyó munkáról addig nem is esik szó az általunk ismert forrásokban, amíg — 1630 májusa előtt — arról nem értesülünk egy elszámolásból, hogy 200 forintot, egy kisebb ház árát fizették ki a „kathedra aranyozó képírónak”.[8] A két, Bethlen Gábor rendelte bútordarab közül az utóbbi így biztosan elkészült, míg az orgona építése félbemaradhatott a fejedelem 1629. november 15-én bekövetkezett halála után. A két műalkotás Erdélyből távozó mestereit nem sikerült azonosítanunk azokban a szűkszavú kolozsvári bejegyzésekben sem, amelyekkel az ottani sáfárpolgárok elszámolták a nagy fejedelem elhunyta után Gyulafehérvárról szélnek eresztett és hazájukba tartó művészek és mesteremberek 10—20 főnyi csoportjainak ellátásával kapcsolatos kiadásaikat.

A fentebb idézett adatok kétségtelenül bizonyítják, hogy Kemény János emlékezetében két különböző, sem kronológiailag sem pedig tartalmilag össze nem illő elem keveredett: 1623—24-ben ugyanis aligha „szimulálhatta” a fejedelem a katolicizmus iránti vonzódását olyan megrendeléssel, amelynek a terve 1626-ban született és amelyet Lőcse evangélikus miliője inspirált.

A gyulafehérvári „öreg” templom berendezésének a gazdagodását Kemény János előadásától eltérő, hiteles fénybe helyezi egy jórészt elfeledett szász forrás, a Chronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum[9] közel egykorú feljegyzés-sorozata. Az idézett forrás Bethlen Gáborral kapcsolatos anekdotáit szebeni szász lelkész jegyezte fel az 1630-as években — élethű és ellenőrizhető részleteikből kikövetkeztethetően — közvetlen élményei alapján. Közös bennük, hogy szász és közelebbről szebeni vonatkozásaik miatt tartotta őket szerzőjük feljegyzésre méltónak.[10] Későbbi sorsukat némiképpen az is [692]magyarázhatja, hogy a Joseph Trausch által 1847-ben kiadott szerkesztménybe Bethlen Gábor fejedelem jellemzése későbbre, a nagy fejedelem halálának elbeszélését követő részbe illeszkedik s így a Bethlen-kor iránt érdeklődő kutatók figyelmét kevés kivételtől[11] eltekintve elkerülte, vagy, ha valaki mégis elolvasta ezeket az életes részleteket, akkor furcsa tartalmuk miatt egyszerűen a nagy fejedelem emlékét befeketítő, célzatos koholmányokként kezelte s vetette el őket. Jellemző módon hiányzanak ezek a passzusok a nagy fejedelem születésének 400. évfordulóján megjelent két reprezentatív szöveggyűjteményből is.[12]

A Chronicon szerzője a következőket írja a gyulafehérvári szószékről: „Felépíttette [ti. Bethlen Gábor] még az új, fából készült és angyalok meg apostolok képeivel díszített mesteri szószéket is, s azt az öreg templomban a régi mellé felállíttatta, de azt, hogy erről a kálvinisták a néphez beszédet intézzenek vagy prédikáljanak, soha elérni nem tudta. Erről a szószékről azután [Brandenburgi] Katalin, udvari lelkésze, Scultetus doctor és más kálvinisták felbújtására, elmozdította az apostolszobrokat és nyilvános elföldelésükről gondoskodott, az őt gyűlölő kálvinisták kegyeit hajszolva.”[13] Ezzel egybehangzó a korszakra utaló másik jelentős szász elbeszélő forrás, Georg Kraus Siebenbürgische Chronik című munkája, amely hasonló beállításban jegyezte fel a történteket: „Megtérése jeléül [Brandenburgi Katalin] levétette és nyilvánosan elégettette azokat az arannyal bevont faragott képeket, ama tizenkét apostolt — mindez nagyon tetszett a kálvinistáknak —, amelyeket Bethlen Gábor a Nagytemplomban a diófából metszett új [szó]székre helyeztetett...”[14] E két, [693]egymástól független s a fehérvári szószékre vonatkozó kortársi szöveghez még egy, az orgonára utaló s a képet árnyaló, a fejedelem zeneszeretetét illusztráló híradás kivánkozik Trausch szerkesztményéből. A szövegből ismét csak érzékletes, közvetlen élményből fakadó megfogalmazásban az derül ki, hogy a nagy fejedelem a templomi liturgia fényét emelendő, a többszólamú éneklés bevezetésére törekedve hivatott Kassáról orgonaépítőt, aki azután megépítette azt az orgonát, amelyet 1630-ban az özvegy fejedelemasszony félig készen a szebenieknek ajándékozott. Életesek a krónikás által a fejedelem szájába adott s a kálvinista ellenkezésre reagáló szavak: „Dávid király és próféta volt, mégis gyönyörködtették őt a zeneszerszámok; ő maga Magyaroszág királya lenne és élvezetet szerez neki az összehangzó zene.” Az idézet másik jelentős eleme az, hogy a fejedelem egyenesen az anglikán liturgiára hivatkozva sürgette a templomi zene színvonalának emelését szolgáló újításokat.[15] A nagy fejedelem kivételes zeneszeretetéről és zenei igényességéről szóló számtalan ismert adat fényében nincs okunk kételkedni ennek a vallomásnak az hitelességében sem.[16]

A fentebb idézett szövegek egyértelműen bizonyítják, hogy nem katolikus szószékről és nem a katolikus vallás iránti hajlandóságról, hanem egy — ahogyan azt a ma is álló lőcsei szószék bizonyítja — evangélikus ikonográfiájú, díszes szószékről és a zenekedvelő fejedelemnek arról a próbálkozásáról van szó, hogy az evangélikus, esetleg az anglikán liturgiában megszokott, [694]hangzatosabb és színesebb zenei lehetőségekkel gazdagítsa a kálvinista egyház jóval szerényebb, lényegében kizárólag vokális zenével kisért szertartásrendjét. Azaz, mindkét esetben a templomi szertartás külsőségeit akarta mutatósabbá és változatosabbá tenni 1628—29-ben. Próbálkozása azonban nem járt sikerrel, elsősorban saját prédikátorainak kemény ellenállása miatt.[17] Ma már tudjuk, hogy az utókor — legalább a templomi zene vonatkozásában — a nagy fejedelmet igazolta, s a XVIII. század végére az erdélyi református templomokban is megszólaltak az orgonák.[18]

Dogmatikai szempontból sokkal kényesebb és máig elfogadhatatlan újítás volt azonban a lutheránizmushoz közelítő templomi szobrok állítása s a fejedelem irántuk való vonzódását aligha sikerülhetne alátámasztani irénikus vonzalmaival. Nincs ugyanis — ismereteink szerint — az irénizmusnak olyan árnyalata, amely a protestáns összefogást célzó kompromisszum keresésében hajlandó lett volna engedményekre ezekben a kérdésekben. Sőt, mint ismeretes, David Pareus lelkészként Hembasdorf templomát, Abraham Scultetus pedig nem sokkal a gyulafehérvári szószék készítése előtt a prágai templomot tisztíttatta meg kép- és szobordíszétől.[19]

A reakció, amit az eset kiváltott, azt bizonyítja, hogy halálosan komoly dologról, éles összecsapásról volt szó az ellentmondást nem igen tűrő fejedelem és az általa kinevelt, de a hit dolgaiban csak bizonyos határig toleráns heidelbergiánus lelkésznemzedék, David Pareus egykori tanítványai között. Gondoljuk meg, hogy a fejedelem által rendelt műalkotást égettek meg és/vagy földeltek el a nyilvánosan, a minősített gyilkosság néhány kirívó esetét bűntető látványos és megszégyenítő külsőségek között, Brandenburgi Katalinnak, a fejedelem özvegyének és utódjának a jóváhagyásával, udvari papjainak a követelésére. A szobrok megsemmisítésének ez a módja, legalább elméletileg, a megrendelőt magát is megbélyegezte s a képmások elitélésében bizonyára egyetértés volt az Erdélyben nem sok szimpátiának örvendő Weichardt Scultetus s, mondjuk, Geleji Katona István között, de az ügyben hallathatták a szavukat a [695]kollégium nagytekintélyű külföldi professzorai, Johann Heinrich Alstedt, Johann Heinrich Bisterfeld és Ludwig Piscator is! Erre a törésre utal az a mélységes hallgatás is, ami a korszak kálvinista történetírásában megnyilvánul a nagy fejedelemnek ezzel a kezdeményezésével szemben. Lehetetlen ugyanis, hogy Szalárdi János ne tudott volna a történtekről, mégis, a Siralmas magyar krónika fejedelmi műpártolást taglaló részleteiben csak a székesegyház tornyainak 1614 és 1617 közötti helyreállításáról, díszítéséről és felszereléséről esik szó, de egyetlen utalás nincs a bennünket érdeklő műalkotásokra. Nem lehetetlen, hogy a Kraus Györggyel és Szalárdival megközelítőleg egyidőben visszaemlékező Kemény János „emlékezetkihagyását” is ezek a benyomások formálták, mint ahogy az sem véletlen, hogy ezekről a részletekről éppen szász történetírók munkájából értesülünk, akik lutheránusokként — nyugodtan állíthatjuk — a fejedelem pártját fogták.

Az eddig elmondottakból tehát csak arra következtethetünk, hogy a nagy fejedelem kissé „eretnekszagúnak” tűnő műpártolása nem dogmatikai meggondolásokra támaszkodott, hogy a szószék kompozíciójában nem az angyalalakokon meg a valószínűleg többemeletes hangvetőt díszítő apostolszobrokon, hanem sokkal inkább az aranyozott, díszes architektúrájú, mutatós és a székesegyház főhajóját uraló látványos építményen lehetett a hangsúly, melynek elkészítése elképzelhetetlen lett volna Bethlen Gábor minden ellenkezéssel dacoló, ótestamentumi példára hivatkozó ízlése és királyi akarata nélkül. Az a kevés tehát, amit a forrásokból megtudhatunk, kizárólag a fejedelmi mecénásról alkotott képünket gazdagítja újabb, jellemző és életes részlettel.

* * *

A fejedelmi műpártoló igazi indítékait a reprezentáció síkján kell keresnünk: túlságosan is szegényesnek tűnhetett számára a gyulafehérvári templom, amelynek festett díszét, annyi más erdélyi temploméhoz hasonlóan éppen az ő uralkodása táján meszelték be (a legkésőbbi évszámos bekarcolás az északi mellékapszis reneszánsz falfestményén 1623-ból származik). A székesegyház régi szószékén — XVIII. századi feljegyzés tanúskodik róla — 1545-ből származó feliratot lehetett olvasni.[20] Ennek a dekorációnak az esztétikai értéke már a régisége, az időközben a templomot ért megpróbáltatások miatt is igencsak megfogyatkozhatott, nem tekintve, hogy ikonográfiai programja még a katolikus liturgia szolgálatában állott.

Számos adat támasztja alá a fejedelem gondoskodását az udvari templomának tekintett egykori székesegyházról. Az 1600-as években többször kirabolt és leégett épület a fejedelem trónralépésekor teljesen használhatatlan volt. Mindjárt az első években újraépíttette és befedette a tornyait, ellátta [696]azokat harangokkal és két különböző óraművel, később pedig felállíttatta benne az elhunyt fejedelemasszony szoborral díszített, olasz művészek készítette síremlékét.[21] Uralkodásának utolsó, 1626-ot követő éveit jellemzi a fejedelmi reprezentációnak az az egyéniesített változata, amelybe — olyan nagyvonalú kezdeményezések mellett, amilyen a kollégiumépítés és a városrendezési kisérlet[22] is volt — beleillik az általunk vizsgált terve is. Debreczeni Tamásnak, a fejedelem prefektusának a fogalmazásában — „ugyan nagy és derekas”[23] építkezések voltak ezek, amelyeket a fejedelem „birodalmához való kegyességéből”[24] fundált volt el. Az 1626 utáni fordulat ténye Szalárdi János visszatekintésében a fejedelmi prefektuséhoz hasonló szövegezésben domborodik ki: „Udvart nagy méltóságost és utoljára szinte királyi pompával valót tart vala...”,[25] mondja s büszkén emlegeti „nagy pompás és szintén királyi nagy kiterjedt fundálásait”[26], amelyekkel „mintegy halhatatlanságot láttatnék igirni önnönmagának”[27].

* * *

Egy utolsó kérdés, amit még fel kell vetnünk, a szószék és az orgona további sorsát illeti. A gyulafehérvári szószékkel kapcsolatban Entz Géza feltételezte volt, hogy a Gyulafehérvár melletti Borbánd római katolikus templomának Mózes szobrára támaszkodó, mellvédjén pedig az áldó Krisztus és az evangélisták alakjaival díszített kőszószéke esetleg primitívebb és talán későbbi változata lehetne a feltehetőleg 1658-ban megsemmisült gyulafehérvárinak.[28]

A borbándi szószék részletes vizsgálata során azonban kiderült, hogy egy eredetileg nagyobb méretű, utóbb megcsonkított és másodlagosan elhelyezett szószék maradványairól van szó, amely teljes kiterjedésében talán el [697]sem fért volna a kis falusi templom hajójában.[29] Akkoriban úgy véltük, hogy ez a valóban XVI. század végi XVII. század elejei németes reneszánsz stílusjegyeket mutató alkotás lehetne a maradványa Bethlen Gábor gyulafehérvári szószékének, amely eredeti helyén, lefedett/bevakolt mellvéd-domborműveivel átvészelhette a XVII. századot és amelyet — jóval a katolikus restauráció után — akkor ajándékozhattak a borbándi egyháznak, amikor a székesegyház új, Batthyány Ignác püspök bőkezűségének köszönhető szószéke 1784-ben elkészült.

Mindkét elképzelésnek alapvető hibája, hogy a Megváltó domborműben ábrázolt alakját semmilyen református irányzat nem fogadta volna el, sem Gyulafehérvár, sem Borbánd akkor még református templomában nem lehetett volna számára hely. Így, noha továbbra is fenntartjuk azt a nézetünket, hogy a borbándi szószék megközelítőleg egykorú Bethlen Gábor szószékével és ma másodlagos elhelyezésben található, inkább arra hajlanánk, hogy benne Gyulafehérvár XVII. századi jezsuita templomának a szószékét azonosítsuk, ugyanis más katolikus templom a közelben a XVII. században nem volt. Ezt a templomot a XVIII. századi erődítmények építésekor bontották le, így elképzelhető, hogy szószékét a Borbándon közel egyidőben visszafoglalt katolikus templomnak adományozhatták.

A Szebenbe került orgona, ha felállították vagy beépítették is, tűzvész áldozata lett a XVII. században, így csak reménykedhetünk abban, hogy a sorsára vonatkozó adatok, esetleg valamilyen leírása felbukkanhatnak még a szász levéltárakból.[30]