Oláh Miklós címereslevelei

 

Oláh Miklós pályájának gazdag és kevéssé ismert forrásanyaga rejtőzik címeresleveleiben, amelyek jól illusztrálják hivatali és azzal szoros kapcsolatban egyházi karrierjének az alakulását, családi viszonyait és azt a folyamatot is, ahogyan ezek a szövegszerű megfogalmazáson túl képi, ikonográfiai és heraldikai kifejeződést kapnak. A következőkben pályafutásának képi és címertani kifejeződésével kapcsolatosan próbáljuk meg összefoglalni néhány megfigyelésünket.[1]

1. 1548-ban és 1558-ban a magyar királyi kancellárián két címereslevelet állítottak ki a hivatalt vezető Oláh Miklós javára. Az első, díszesen kiállított diploma negyedfél hónappal az után kelt, hogy az addig zágrábi püspöki javadalmat élvező főpapot egri püspökké léptette elő az uralkodói kegy; valószínű tehát, hogy a diploma is része volt annak az elismerésnek, amellyel I. Ferdinánd kancellárjának a schmalkaldeni háborúban tanúsított hűségét jutalmazta. Noha az oklevél szövege hosszasan szól a címerszerzőt a havaselvi vajdákhoz fűző rokonságról, „öröklött” nemességéről, az utóbbit a szöveg „nova nobilitate” kitétele erősen megkérdőjelezi, mert arra utal, hogy itt valójában nemesítésről és teljesen új címer adományozásáról van szó.

Az 1548. november 23-án kelt diploma gazdag, miniatúrákból komponált dísze az adományozott címert bemutató kompozíciót öleli körül baloldalt és felül, a diploma jobboldalán pedig növénydísszel zárul. Az összesen 14 miniatúrából álló képsor tartalmi szempontból három csoportra osztható.

A diploma baloldalán, oszlopok között, erkélyszerű, a háttérben függönnyel és mellvéddel határolt, a mellvéd fölött pedig dombos tájra nyíló fülkék előterében a Habsburg- és Jagello-házak tagjait ábrázolta a művész: V. Károly császárt és II. Ulászló magyar királyt, a fiát, II. Lajost és feleségét, Mária királynét, V. Károly testvérét, I. Ferdinándot és Anna királynét, II. Lajos nővérét, alattuk fiaikat, Miksát, a későbbi II. Miksa császárt és Tiroli Ferdinánd főherceget, végezetül pedig leányukat, Johanna főhercegnőt. Az ábrázoltak azonosítását a fülkéket lezáró gerendázaton elhelyezett feliratok könnyítik meg.

A kompozíció eszmei tengelyét két ábrázolás alkotja: a legnagyobb miniatúrán, az előbbiekhez hasonló, de amazoknál díszesebb keretelésű fülkében, amelyet lábazatos balluszteroszlopokra támaszkodó árkád zár le, két oldalán antik érméket utánzó medaillonokkal, az Oláh Miklósnak adományozott címert látjuk: ezüsttel és arannyal hasított reneszánsz pajzson kék harántpólyában ágaskodó ezüst egyszarvút, a pajzs 1. és 4. mezejében vörös rózsát, 2. és 3. mezejében pedig zöld halomból kinövő babérágat; a pajzson rácsos tornasisakon lombkoronából kinövő ezüst egyszarvút, a címertartó oroszlánokat is fedő kék-arany takaróval. Ez a címerkompozíció ismétlődik meg a felső frízen is, azzal a különbséggel, hogy ott a címerdísz helyét zöldköves ezüst püspöksüveg foglalja el.

A felső fríz kisebb miniatúráinak a sorát ugyancsak balluszteroszlopok választják el egymástól, az alakok pedig tájképi háttér előtt jelennek meg. Azonosításukat a fölöttük lebegő festett mondatszalagokon olvasható feliratok segítik. Az elsőn közülük a címerábrázolások és az uralkodók felé fordulva, a Megfeszített előtt térdelve imádkozik a karinget viselő főpap, előtte a földön mitrája és pásztorbotja; a következő képecskén bátyjának, a diploma szövege szerint már elhunyt Máténak a családját láthatjuk. A következő miniatúrán egy fákkal és bokrokkal szegélyezett folyópart és az átellenében fekvő, várral koronázott hegycsúcs látható. Utána ismét családtagok következnek, Oláh Orsolya két férjével, az elhunyt Császár Kristóffal és Bóna Györggyel az egyik oldalán, a másikon pedig fiai, a kancellár unokaöccsei, Császár Miklós és Bóna György. A következő tájkép előterét fák foglalják el, mögöttük, a háttérben két kisebb épület tűnik elő, egyiküknek torony a tetején. Ezt címerszerző másik nővérét, Oláh Ilonát és férjét, Olasz Lászlót bemutató képecske követi. Az utolsó tájkép staffázsalakokkal benépesített előtere mögött, díszes párkányzatú, félköríves záródású kapuval védett épületet látunk.

A diploma kiállítása idején az ábrázolt uralkodók közül II. Ulászló, II. Lajos, Mária királyné és Anna királyné már nem voltak életben; Habsburg Johanna pedig — az ábrázolással ellentétben — alig volt két éves. Biztosan halott volt Oláh Máté és Császár Kristóf is. Az uralkodóképekről Radocsay Dénes megállapította, hogy azok ismert ikonográfiai előképekhez igazodnak, tehát hitelesnek tekinthetők.[2] Az az ismeretlen művész, aki a diplomát díszítette, előképeihez csak Bécsben vagy Pozsonyban juthatott. Ott ismerhette meg a kancellár családtagjait is. Műfajában egyedülállóan igényes és gazdag alkotása, stílusát tekintve a század első felének közép-európai művészetében gyökerezik, abban a Lucas Cranach hatását mutató, Albrecht Altdorfer és Wolf Huber nevével fémjelzett áramlatban, amelyet dunai iskola néven tart számon a művészettörténet, s amelyet többek között Ferdinánd udvari festője, Jakob Seisenegger képviselt a bécsi udvarban. Erre vall gazdag színvilága, előszeretete a tájképi hátterek iránt, grafikai lapokból eredeztethető, fantáziadús, de az építészeti valóságtól jócskán eltávolodó architektonikus részletei.

Tartalmi tekintetben ez a miniatúrasorozat két, a diploma szövege által is kiemelt vonatkozást hangsúlyoz: az egyik a címerszerző főpap karrierjének alapvető meghatározója. Oláh Miklós, akinek pályája II. Ulászló király udvarában kezdődött, aki később II. Lajos, majd Mária királyné titkára lett, 1526 után Németalföldre kísérte az özvegy királynét, akit bátyja, V. Károly bízott meg a tartomány kormányzásával s csak 1542 táján tért meg onnan I. Ferdinánd bécsi udvarába. Ott előbb kancelláriai titkár, később kancellár lett. Elkísérte Ferdinánd fiait a schmalkaldeni háborúba, ő keresztelte Johanna főhercegnőt. Ezt a vonatkozást kiegészíti egy másik is: Oláh Miklós volt a Jagellók és a Habsburg-ház között az 1515. évi bécsi találkozón megújított kölcsönös örökösödési egyezmény Mohács utáni végrehajtásának s így, Ferdinánd magyar királyságának a legkövetkezetesebb támogatója. A két uralkodóház tagjainak együttes szerepeltetése a címereslevélen így a bécsi szerződéssel alátámasztott Habsburg trónigény illusztrációja, illetve tükröződése annak, hogy a királyi kancellár pályája milyen szoros kapcsolatban állott ennek az igénynek az érvényesítésével.

Oláh Miklós élő és halott családtagjainak a felvonultatása a címereslevélnek egy másik vonakozására mutat rá: arra tudniillik, hogy a címerszerző főpap mellett, — kivételesen — családjának minden egyes, a szövegben és a képeken felsorolt tagja részesült a címeradományból. Ennek felel meg a kettős címerábrázolás is: míg a főhelyen ábrázolt sisakdíszes címer a család minden tagját megillette, a mitrás címer egyedül a címerszerző egyházi méltóság személyéhez kötődött. A diploma tájképeiről korábban feltételeztem, hogy szintén Oláh Miklós személyéhez-pályájához kapcsolódnak, és javasoltam azonosításukat Lánzsér (Sopron vm., ma Landsee, Ausztria) várával, illetve a főpap bécsi, Sz. Margit külvárosbeli kerti lakával, a Nicoletummal, melynek kápolnája volt, így harangtornya is lehetett. El kell azonban ismernem, hogy ezt a feltevést az elmúlt évek során sem sikerült újabb adatokkal alátámasztanom s bizonyítására nehéz lenne minden kritikát kiálló, támadhatatlan érveket találni.

Kivételesen igényes díszítésével emelkedik ki a korabeli emlékanyagból Oláh Miklós 1558. április 17-én kelt bárói diplomája: a füzetszerűen összehajtogatott lapokból álló oklevélnek az 1^v oldalát miniálták; megírása pedig az udvari kancellária betűművészének, Bocskay Györgynek a remeke.

Az oklevél miniatúradíszének a leghangsúlyosabb eleme a bárói címer, amely — eltekintve a sisaktakaró kék-arany és vörös-ezüst megoldásától, teljesen azonos a korábbi címerrel.[3] A semleges okker alapon világos erezéssel kialakított hátterű miniatúralécek az oklevél oldalain teljesen a szövegtükörhöz igazodnak s gazdag, korsókban álló vagy díszedényekből kinövő, másutt egyszerűen elszórt, kerti- és vadvirágokból, gyümölcsökből álló, röpdöső, csipegető vagy éppen pihenő madarakkal élénkített szövevényes kompozíciót alkotnak, amely a gótikus hagyományok talaján kivirágzott németalföldi reneszánsz miniatúrák stílusát idézi. Ez a síkszerű kompozíció az oklevél alsó díszítőlécén mélységet kap, és hátterévé válik a középtengelyétől balra, bársonypárnán térdelő, pásztorbotos, karinget viselő, imádkozó főpap alakjának. Környezetét immár személyére utaló szimbólumokból és jelvényekből alakította ki a művész: a feszület, amely előtt imádkozik, a kereszt száraira támaszkodó infulával saját főpapi címerének a díszévé válik, mellette, a háttérnek támasztva látható körmeneti keresztje és kalapja, mögötte, babérágakból fonott fészekben az anyaszentegyház jelképét, a fiait saját vérével tápláló pelikánt fedezhetjük fel, míg a jobb alsó sarok felől a címerkép ezüst egyszarvúja lépked. Ezt a korabeli ikonográfiai szokásokkal ellentétben, amelyek az egyszarvút a szűziesség jelképének tekintették, a címerleírás szövege a vitézség jelképévé teszi (namque in fera asperitas est, ea in homine fortitudo vocatur). Az oklevél díszítésében gyakorta előforduló örökzöld laurus, a babér, a címerleírás értelmezésében, az irodalom (bonae litterae) és a békés élet más kedvteléseinek gyümölcseitől roskadozik. A mitra fölött a Mária-jelképnek tekinthető fehér rózsát, az ártatlanság és a tiszta élet szimbólumát, a baloldali lécen pedig a hamvaiból megújuló főnixet láthatjuk; az alsó léc díszei közül a szűziesség jelképeként gyöngyvirágcsokrot, a körötte röpdöső, ugyancsak szűziességre, de szorgalomra és ékesszólásra utaló szimbólumként is értelmezhető méhecskét, valamint a Krisztus által legyőzött Rosszra emlékeztető bogáncsvirágot ismerhetjük föl.

Az előző diplomától eltérően, ezt az oklevelet jelzéssel látta el a miniátor: H.G.B. (vagy H.C.B.) és 1560. Noha ezt a HGB Mestert mindeddig nem sikerült azonosítanunk, stílusa és névbetűi alapján is nyilvánvaló, hogy német nyelvterületről, talán Németalföldről származó, a későgótika díszítőművészetéhez sok szállal kötődő miniátorral van dolgunk, aki az oklevelet viszonylag későn, két évvel a kelte után díszítette.

2. Oláh Miklós életpályájának gazdag és sok tekintetben forrásértékű, új adatokat kínáló illusztrációját fedezhetjük fel azokban az ábrázolásokban, amelyeket élete során személyes reprezentációjára használt.[4] Ezeknek sorában jól elkülöníthető két vonulatként csoportosíthatjuk azokat az ábrázolásokat, amelyek egyrészt főpapként és kancellárként határozták meg a személyiségét, másrészt azokat, amelyek az értelmiségit, a művelt és Európa-szerte ismert humanistát dicsőítették benne.[5]

Míg az előbbieknek évszázados, a gótikában gyökerező, hagyományos és így szívósan továbbélő formái és funkciói voltak, az utóbbiak új, eleddig ismeretlen szerep betöltésére jöttek létre, formáik pedig a kor értelmiségi elitjének a kívánalmaihoz igazodtak. Ez a kettősség leginkább akkor válik szembetűnővé, ha olyan ábrázolásokat, amilyen a főpap 1567 után készült alakos síremléke, olyanokkal vetünk össze, amelyek, mint az Oláh Miklós anyagi támogatásával megjelent nyomtatványok metszetképei, a kor igényeinek a talaján sarjadtak.

Az előbbiek közé illik a két fentebb bemutatott miniatúra is. Mindkettő az egyháznagy Oláh Miklóst mutatja be pályájának egy-egy fontos állomásán: 1548-ban, egri püspöki javadalmának az elnyerésekor és egy évtizeddel később, amikor I. Ferdinánd frissen megkoronázott német-római császárként báróvá teszi hívét, aki akkor már ötödik éve szolgálta őt főkancellárként és a tiszttel együtt járó esztergomi érseki javadalom birtokosaként. A két miniatúra ikonográfiai hitelessége kétségtelen, az ábrázolt jellegzetes arcvonásai azonosak és egyeznek az érsek 1558-ban készült, Hans Sebald Lautensacktól származó metszetképén megörökített vonásaival. Mindkettő imádkozva, egyházi rangjának kellékeivel mutatja őt be. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy a címereslevelek képzőművészeti alkotásként nálunk akkor már több mint harmadfél százados hagyományra visszatekintő, tehát kikristályosodott műfajt képviseltek, melynek művelőit szigorú szabályok korlátozták és riasztották vissza az újításoktól. Így ezek a diplomák művészeti szempontból is a formákhoz való ragaszkodásnak az illusztrációi. Ez magyarázhatja azt a bizonyos mérvű visszalépést is a két diploma között, amelyet a kétségtelenül korszerűbb dunai mester és a kései gótikus könyvdíszítés hagyományaihoz annyira ragaszkodó HGB Mester között fedezhetünk fel. Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a címereslevél, kihírdetése után, tulajdonosa levéltárának féltett kincsévé válik, nem játszik szerepet annak személyes reprezentációjában, így — lényegében — a reprezentáció eszköze sem lehet. Ezzel magyarázható az is, hogy századunk közepéig az Oláh-ikonográfia jóformán tudomást sem vett ezekről, az Esterházy család hercegi ágának a levéltárában rejtőző oklevelekről. A tárgyalt miniatúrákhoz hasonló sorsa volt az érsek nagyszombati síremlékének: noha már az elmúlt század végén ismert volt máig is legszínvonalasabb reprodukciója, középkorias megfogalmazása miatt kiszorult az érsek hiteles ábrázolásainak a sorából. Galavics Géza figyelt fel vele kapcsolatban arra, hogy a minden tekintetben a középkori főpapi síremlékekhez igazodó kompozícióhoz 1568-ban igencsak modernnek számító, divatos manierista keretelést készítettek, azaz nem a művészeti háttér hiánya avagy konzervativizmusa, hanem a megrendelőnek a hagyományoshoz való ragaszkodása határozta meg a síremlék formáját és a XVI. század utolsó harmadának korszerű művészete csak a másodlagosnak és így a kánonokon kívül esőnek tekintett keret kivitelezésében csillanhatott meg. Oláh Miklós ikonográfiája így tulajdonképpen azokra a metszetekre támaszkodik, amelyeket az ő anyagi támogatásával kiadott munkák közvetítettek az utókor számára és amelyek lényegében a már említett Lautensack-féle metszetből eredeztethetők. A tájképfestőként jelentős, de portrétistaként nem túl szerencsés Lautensack munkáját Oláh Miklós maga is, humanista körének tagjai is epigrammákkal ünnepelték s ez az ünneplés — állapítja meg a már idézett szerző — eltekintett a darabos formáktól a korszerű tartalom kedvéért, amely a modell személyét a szellem művelőinek — vallástól és egyháztól független — közösségébe kapcsolta.

3. Végezetül, az adományozott címer önmagában is figyelmet érdemel. A fentebb már ismertetett címerkompozíció a fennmaradt emlékanyagból — magyarországi körülmények között — viszonylagos bonyolultságával tűnik ki. Egyetlen teljesen azonos szerkezetű kompozíciót ismerünk még, nevezetesen Szathmáry György (1457—1524) esztergomi érsek és királyi kancellár címerét, amely csak annyiban különbözik, hogy pólyájában oroszlán, 1. és 4. mezejében pedig liliom látható. Az a gyanúnk, hogy a bizonyosan Mátyás király adományozta címert —[6] a szakirodalomban elterjedt nézettől eltérően — maga Szatmári György szerezte, noha pályájának 1490 — Mátyás király halála — előtti alakulásáról hallgatnak a források. A heraldikai hasonlóságot életrajzi párhuzam támasztja alá: Oláh Miklós pályája Váradról indul, amelynek 1506-ig volt püspöke Szathmári György, utódai pedig pártfogoltjai, rokona, Thurzó Zsigmond és Perényi Ferenc lettek; ebben a humanista erudíciójáról nevezetes légkörben nevelkedett Oláh Miklós, s innen került — rövid udvari szolgálat után — az akkor már kancellár Szathmáry György mellé titkárnak. A Habsburgok és a Jagellók törökellenes összefogásán munkálkodó kancellár, aki 1503 és 1524-ben bekövetkezett halála között következetesen képviselte azt a politikai irányvonalat, melynek Mohács utáni konzekvenciáit éppen Oláh Miklósnak kellett levonnia — példaképe lehetett pártfogoltjának. Az az érzésünk, hogy ennek a kapcsolatnak a heraldikai tükröződése valósult meg címerválasztásában is.

Az előbbiekkel kapcsolatban több kérdés is felvetődik: arra, hogy az Oláh családnak korábban címere nem volt, már kitértünk. Oláh Miklós a végrendeletében megemlékezik ugyan atyai nagybátyjának(?), Mihnea vajdának (1508—1510) hozzákerült és családi ereklyeként őrzött sasos rézgyűrűjéről[7], de az bizonyosan nem a család, hanem Havasalfölde címerét ábrázolta. Elképzelhető lenne az is, hogy már korábban, még a Jagellók udvarában szerzett volna címert az ifjú klerikus és azt erősíttette volna meg Ferdinánddal. Ezt két körülmény zárja ki: a nemességnek és alaki kifejeződésének, a címereslevélnek nincs szüksége újabb és újabb megerősítésekre, mint a földtulajdon bizonyos fajtáinak. Ugyanakkor, ha ilyen előzményekre utalna az egyébként sztereotip, minden címereslevélben szereplő „nova donatio” kifejezés, akkor az uralkodó feltétlenül megemlítené azokat a — saját legitimitása tekintetében fontos szerepet játszó — elődeit, akik a korábbi nemeslevelet kiadták. Ezzel szemben az oklevél szövegében semmi nem utal egy ilyen korábbi, konkrét körülmények között szerzett nemességre. Olvashatjuk ugyan az oklevél szövegében, hogy „átengedjük neked és kibővítjük ezt a nemesi címert, melynek nagyobbik részét ezelőtt te már amúgy is használtad”, de ezzel — véleményünk szerint — egy önkényesen felvett, már korábban is használt címerszerű jelvényt bővít ki és tesz valódi címerré az uralkodói kegy. Ebben az esetben nincs sztereotípiáról szó. Valószínű, hogy a magát nemesnek tekintő főpap valóban használt egy címert, amely tartalmazhatta bizonyos elemeit a későbbinek is. Ennek szerkezeti hasonlósága patrónusának, a pályakezdését egyengető Szatmári Györgynek a címerével pedig, tudomásunk szerint a magyar címertanban páratlanul álló kifejeződése lenne mindkét, kancellári és esztergomi érseki tisztségében is meg politikai nézeteiben is elődjének tekintett patrónusa iránt érzett tiszteletének. Ez a kérdés azonban csak akkor lesz eldönthető, ha felbukkan valahol a főpap által magánemberként használt 1548 előtti gyűrűspecsétnek egy lenyomata.